A budapesti Merlin Színház , a Szent István Egyetem Környezeti Társadalomkutató csoportja, és a VM Biodiverzitás és Génmegőrzés Osztály Science Café sorozatának legutóbbi témája az agro-biodiverzitás volt.
Az esemény egyik szervezője és moderátora Dr. Rodics Katalin volt, a Vidékfejlesztési Minisztérium Biodiverzitás és Génmegőrzési osztályáról.
Elsőként Dr. Gyulai Ferenc (Szent István Egyetem Környezet – és Tájgazdálkodási Intézet, Agrár-környezetgazdálkodási Tanszék, Agrobiodiverzitási és Génmegőrzési Csoport) adott elő.
A keszthelyi Balaton Múzeumban kezdett ősi magokat tanulmányozni – ezekből az adott korszak környezete is kiolvasható. Az ilyen leletek tanulmányozása a régészeti növénytan, vagyis az archaeobotanika területe. A tudományág azt kutatja, milyen kultúrnövények éltek az adott területen régen, és honnan kerültek ide, mi az őshazájuk. A kultúrnövények többsége ugyanis különös, rendkívüli adottságokkal rendelkező, termékeny tájakról származott szét: ilyen a „termékeny félhold” a mai Irán, Egyiptom és Afganisztán környékén.
Az „őshonos” kifejezés 2000 éves múltat jelent általában, holott a valódi, tájbaillő őshonosság kritériuma 10 ezer év is lehetne. A Kárpát-Medencében 8000 éve termesztenek búzát, így ez a térség Európa egyik legrégebbi kultúrtája. A növények az emberekkel együtt jöttek-mentek a történelem viharaiban, de általános tény, hogy a diverzitás folyamatosan romlik: mintegy 50 ezer kultúrnövény-faj tűnik el évente a világból. A Kora - Bronzkorban volt a legszélesebb körű a növények változatossága, sokkal több növényt ismertek a régiek, akkor még búzából is tucatnyit termesztettek.
E letűnt korok egyik visszatérőben lévő híressége az alakor. Ez az igénytelen búzafaj általános volt az ősidőkben, lizin- mikroelem- és esszenciális aminosav-tartalma igen magas, szénhidrát-tartalma alacsony, így a divatos reformtáplálkozási elveknek jól megfelel. A gyomot olyannyira elnyomja, hogy képes kiirtani a parlagfüvet.
Lantos Tamás az Ormánság Alapítvány igazgatója, és Markóc község polgármestere gyakorlati vidékfejlesztési megoldásokat is bemutatott gyümölcsfajokat megőrző munkájukról tartott előadásában.
Az alapítvány tevékenysége keretében magyar gyümölcsfajtákat gyűjtenek, melyeket nagy diverzitású ligetekben nevelnek. Sok fajtának már a nevét sem ismerik.
A nagyobb összefüggés, a távlati cél az lenne, hogy visszaállítsák a táj, a falu, a háztartás hármas egységét. Jelenleg ezzel ellentétes folyamatok zajlanak a világban. A vidék fejlesztése azért van kudarcra ítélve, mert külső beavatkozás, irányítás alá akarják venni:
„Az emberek elvesztették a feladataikat.”
A gyermekek otthon nevelkedése helyett bölcsődébe adjuk őket, sokan a falusi kifőzdéből kapnak ebédet, mert nem érdekli őket a főzés, vagy nem is tudják már, hogyan kell, boltból vesznek zöldséget, mert semmit sem termelnek kertjeikben. Az emberek a feladataik ellátása helyett pénzt keresnek, majd elköltik azt.
"Visszaköveteljük ezeket a feladatokat: ez vezet vissza a sokféleséghez."
Az Ormánság Alapítvány már ismerős lehet honlapunk olvasóinak, hiszen az Ős-Dráva Programmal díjat nyertek az MNVH jó gyakorlat-pályázatán. Lantos Tamás erre utal, amikor a vízgazdálkodás feletti irányítás visszaszerzését is a diverzitást fokozó, a vidéki élet minőségét feljavító célok közé sorolja. „Magunk ássuk árkainkat.” Jelenleg senki nem foglalkozik halászattal, holott a környék lakosainak régen elsődleges tápláléka volt a Dráva árterein, a mainál egykor jóval nagyobb számú és kiterjedésű „kopolyákban”, állóvizekben fogott hal.
A biodiverzitás csökkenésének lassításáért tett erőfeszítések, az önellátást ösztönző tevékenységek keretében az Alapítvány 20-100 fajtát oszt szét évente. Markóc faluját ellátják palántákkal, gyakran a környéknek is jut. Az elszegényedett, halmozottan hátrányos helyzetű helyieknek „életstratégia tervezéssel” mutatnak új utakat, gyümölcsészetet oktatnak, és bulikat, mulatságot szerveznek, hiszen a szórakoztatás is egy olyan feladat, amit el tud látni a közösség, nem kell feltétlenül bezárkózva tévét nézni.
Lakatos József, az ország átellenes szegletében, a szatmári Tiszaadonyban küzd hasonló gondokkal, hasonló eszközökkel.
A szociális földprogram keretében kecskéket helyeztek ki családokhoz. A kecskék a családok egyik részének pusztán táplálékforást jelentenek: a kecsketej könnyen elfogy a népes háztartásokban, a gidákat levágják húsvétra. Mások viszont a tejet leadják az önkormányzatnak pénzért. A falu a saját sajtüzemében dolgozza fel a gomolyát, a tiszaadonyi kecskesajt hipermarketek polcain is fellelhető (igaz, nem éppen ezen a márkanéven), és megjárt rangos francia sajtkiállításokat is.
Egy ilyen projektben nem az értékesítés, a profit a cél, hanem a munkahelyteremtés, az emberek életének könnyítése pluszbevételekkel, tejjel, hússal, munkával.
Lakatos József lendületes, oldott hangulatú előadásából kiderül, hogy ez az inspiráló, igazán átvehetőnek tűnő projekt pusztán onnan indult, hogy megmondták neki, csináljon valami „innovatívat”, és a nyertes pályázatokat böngészve arra jutott, hogy kecskével még nem foglalkozott senki.