Herman Ottó(Breznóbánya, 1835. június 26. – Budapest, 1914. december 27.)
Herman Ottó élete, személyisége, munkamódszere, hazaszeretete a mai napig példaként szolgálhat mindenki számára. Népszerűsége, megbecsültsége töretlen, emlékének ápolása élő hagyomány. „Az utolsó magyar polihisztor” címet többekre ráakasztották már, ő azzal érdemelte ki, hogy – tanulmányainak középfokon való megszakítása ellenére – sokirányú munkásságával maradandó értékeket hagyott az utókorra.
Zoológusként a sáskákat, pókokat, madarakat és vonulásukat tanulmányozta, a halakat kutatta, néprajztudósként a halászat és a pásztorkodás témája izgatta, ezeket ősmesterségekként értékelte. Kiváló ősrégészként felismerte a bükki ősemberleletet, ennek elismertetéséért legalább olyan heves harcot vívott, mint nyelvészként, a nyelvújítók túlkapásai ellen. E csaták közti „békeidőkben” azon dolgozott, hogy a halászat és pásztorkodás nyelvkincsét, a népnyelv kifejezéseit gyűjtse, a létező magyar kifejezéseket a tudományos nyelvbe is beemelje. Mindemellett pályáján fontos szerep jutott a publicisztikának, az ismeretterjesztésnek, a fényképészetnek, valamint a művészi színvonalú természet- és a néprajzi hitelességű hangszer-ábrázolásoknak. Az ezerarcú tehetség sokszínű tevékenysége kapcsán a közös nevezőt – minden részletre kiterjedő figyelmén túl – szenvedélyessége jelentette. Heves elhivatottsága, hajlíthatatlan jelleme tette nyíltszívű szabadságharcossá. Politikusként, tudományszervezőként, közéleti személyiségként, de mindenekelőtt igazi véleményformálóként pályája csúcsára érkezett.
A Breznóbányán (ma Brezno, Szlovákia) született tehetség, felvidéki német származása ellenére gyerekkorától magyarnak vallotta magát, 7 évesen már tanulta a nyelvet, nevét Carl Otto Herrmannról magyarosította. Iskolai tanulmányait Miskolcon kezdte. Az apai örökségként kapott érdeklődés a természet, elsősorban a madarak iránt és a számos ismeret, pályakezdőként egyenesen a Kolozsvári Múzeumba röpítette – ahol konzervátori állást kapott.
Az „utolsó erdélyi polihisztor” Brassai Sámuel mellett hamar a város kulturális életének egyik központi szereplője lett. Nemsokára a gyöngéd szerelem is utolérte, Jászai Mari, a valódi őstehetséggel megáldott színésznő személyében. A szakmai elfogadtatást a Királyi Magyar Természettudományi Társulat ösztöndíján megírt, Magyarország pókfaunája című 3 kötetes, magyar és német nyelvű könyve hozta el számára. Hamarosan a budapesti Nemzeti Múzeumban kapott zoológus állást, majd egy véletlen következtében tette egyik legjelentősebb felfedezését: balatoni halkutatása során felismerte a halászok munkamódszereinek, eszközeinek, kifejezéseinek ősiségét és veszélyeztetettségét.
Ettől a pillanattól fogva érdeklődése a halászat felé fordult, két kötetben és mintegy ezer oldalon megírta A magyar halászat könyve című munkáját. Később a pásztorkodás eltűnő mestersége örökségének is gyűjtőjévé vált, majd újabb alapozó kötetekkel járult hozzá a magyar néprajz irodalmához.Politikusként független párti volt, nagy tisztelője Kossuthnak, aki a nemzet érdekében sosem volt rest szót emelni. Ikonikus, hosszú szakállas alakja, extravaganciája ekkor már széles körben ismertté vált, karikatúrák céltáblája is lett, amit bölcs humorával fogadott el – ő maga is jeleskedett mások karikírozásában. A Millennium forgatagában nagysikerű pavilonban mutatta be a magyar halászatot, mint ősfoglalkozást, ebből a kezdeményezésből nőtt ki a mai Magyar Mezőgazdasági Múzeum.
Megalapította a Magyar Ornithologiai Központot, a későbbi Magyar Madártani Intézetet, valamint több sikeres nemzetközi kongresszust szervezett. Legismertebb ismeretterjesztő munkáját, az A madarak hasznáról és káráról című könyvet 1901-ben adták ki először – ez a munkája az utóbbi évtizedekben is többször megjelent. Tökélyre fejlesztett, szép magyar nyelven, közérthetően szól az emberek barátairól, a madarakról. Az általa kezdeményezett „Madarak és Fák Napját” máig is minden évben ünnepeljük. 79 éves korában, halála évében jelent meg A magyar pásztorok nyelvkincse című, 800 oldalas kötete, méltó zárásaként egy emberfeletti teljesítményt mutató életnek. Ha nem csupán magyar nyelven publikálta volna alapműveit, akár világhírre is szert tehetett volna. A maga korában szakmai körökben így is megkapta a méltó elismerést: egyebek között a francia Becsületrend lovagja lett.
Herman Ottó 14 könyvből, mintegy 1140 tételből álló bibliográfiája, tanulmányai, közzétett előadásai, illusztrációi, a folyóiratok, a nevéhez kapcsolódó civil szervezetek, a tudományos központ, a róla elnevezett múzeum és számos utca, valamint a tiszteletére állított szobrok, emléktáblák, mind-mind egy máig ható, példás személyiség halhatatlan jelentőségű hagyatékát és emlékét őrzik.
 |