A Homokhátságon ismereteink szerint hosszú idő folyik mezőgazdasági termelés, így annak hagyományos jellege nem kérdőjelezhető meg. Ugyanakkor az elmúlt évtizedekben olyan természeti, gazdasági és társadalmi változások indultak be, melyek megváltoztatták a mindennapi életet ezen a vidéken. Nagyon komplex folyamatról van szó, melyet számos tanulmány elemzett már. A következőkben csak néhány olyan tényezőre szeretnénk a figyelmet felhívni, melyek az agrártermelésre jelentős hatással lehetnek.
A természeti környezet elemeiből a nagy vízelnyelésű és vízvezető képességű, gyenge raktározó képességű, igen gyengén víztartó vízgazdálkodási tulajdonságokkal rendelkező homokos talaj egy adottság. A talajok termőképessége természetesen fokozható különböző technológiai eljárásokkal, de ez a pótlólagos ráfordítás csak néhány növénykultúránál térülhet meg. Ezzel az adottsággal természetesen évszázadokon keresztül együtt éltek az emberek, de az utóbbi időszakban az éghajlatváltozás jeleiként emlegetett szárazabb periódusok katasztrofális aszályt hoztak a Homokhátságra. A talajvízszint süllyedése és a vízutánpótlás hiánya szintén adottságként jelentkezik napjainkban.
Gazdasági oldalról nem kerülhetjük meg azt a kérdést, hogy mit lehet ilyen környezetben gazdaságosan termelni. Látható, hogy az EU nyitott piacán sok korábbi termék nehezen veszi fel a versenyt uniós társaival. A terület nagy része gyenge vagy közepes termőhelyi adottságú. Jó termőhelyi adottságú területek csak foltokban, elsősorban a Homokhátság peremén találhatók. A szántóföldi kultúrák csapadékos években tudják csak az elfogadható hozamszintet megközelíteni, de a bácskai termésátlagok itt elérhetetlen álomnak tűnnek. A szántóföldi növényeket nem öntözik, mert ezekhez a táblákhoz öntözőrendszerek nem épültek, vízvételezési lehetőség nincs, és az öntözési költségek magasak lennének a hozamnövekedéshez képest. Az állatállományt illetően a sertés és a szarvasmarha fokozatosan visszaszorul, a juh esetében némi növekedés tapasztalható, míg a baromfiágazat ingadozással, de azonos szinten van. Helyenként a lótartás reneszánszát éli, elsősorban turisztikai és sportolási célból. Több helyen próbálkoznak az extenzív állattartással, elsősorban a juh-, a kecske- és a szarvasmarhatartást illetően. A legelők egy része nemzeti parki fennhatóság alá esik, vagy Natura 2000 területek. Ez azt jelenti, hogy ezek a legelők nagyon extenzívek, mert korlátozott hozamúak és/vagy használhatóságúak, hazánk más területeihez képest is. (Nem is szólva az osztrák vagy erdélyi legelőkről).
A térség a kertészeti kultúrákról volt korábban nevezetes. Az emberek ezzel szívesen foglalkoztak, kiépült a kutatási és oktatási háttér is a térségben. A kötődés természetes, hiszen a rendszerváltás előtt ezek a munkaintenzív kultúrák pluszjövedelmet adtak az embereknek az egyéb munkahelyeken kívül. A nagyüzemek mellett jól megfértek a kisebb termelők, és a szocialista táborban egyedülállóan a szakszövetkezetek is működhettek. A kertészet ma is fontos ágazata Homokhátságnak, de az ültetvényes gazdálkodás továbbra is az egyéni gazdaságokra jellemző. Az összes ültetvény 82 százaléka – ezen belül a gyümölcsösök 75 százaléka, a szőlők 91 százaléka – egyéni gazdaságok használatában van. Az ország legnagyobb borvidékének zöme a Homokhátság területére esik. A hajtatott és a szántóföldi zöldségtermeléssel is sok helyen találkozhatunk. A borszőlő kivételével valamennyi kertészeti kultúrára elmondható, hogy öntözés nélkül nem lehet eredményes a Homokhátságon, ami a természeti viszonyoknál már említett problémákat veti fel: az öntözővíz elérhetősége és ára. A szántófölddel ellentétben, ha a kertészeti kultúráknál az öntözés nem biztosítható, akkor nem szabad a kertészkedésbe belefogni. Jelenleg a legtöbb helyen ez csak fúrt kutakkal oldható meg, mert elérhető felszíni vizek nincsenek. Sajnos a termesztő berendezések és az ültetvények zöme rossz állapotban van, szükség lenne a felújításra. Nemcsak Homokhátsági kérdés, de itt is felvetődik, hogy az EU versenytársakkal szemben még mindig gyengék a termelői érdekeltségű értékesítési és logisztikai rendszerek.
Az elmúlt években a Bács-Kiskun megyei Agrárkamara koordinációjában keresték a termelők, hogy milyen növényeket lehetne még termelni a Homokhátságon, a száraz környezetet adottságnak véve. Számos növényt kipróbáltak a gazdák (homoktövis, amarant, energiafű stb.). Ezek közül néhány valóban sikerrel termeszthető, de mivel nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy az előállított termékek iránti lehetséges keresletet is teszteljük, nyilvánvalóvá vált, hogy néhány gazdának egy-egy növény megélhetést ad, de az egész Homokhátságnak nem. A biotermékek, speciális termékek terén is találhatunk sikeres történeteket, és külön öröm, hogy néhol szép példák vannak a turizmussal való együttműködésben. De a teljes Homokhátság számára ez sem hozhat boldogulást.
A Homokhátságon élőknek sokszor javasolják, hogy a mostoha körülmények között nem kellene erőltetni a mezőgazdaságot, inkább telepítsünk erdőt. Környezeti szempontból ez persze kívánatosabb, mint a parlag területek, de azt tudnunk kell, hogy a térségben nagy a gyenge agrár- és erdőtelepítési alkalmasságú, és környezetileg érzékeny területek aránya (19,9 százalék). Vagyis itt az erdőgazdálkodásnak is szembesülni kell a kedvezőtlen adottságokkal. A másik probléma, hogy az erdő messze nem ad annyi munkát és jövedelmet, mint például egy kertészeti kultúra. A területi eltartó képesség korábban nagyon fontos szerepet játszott, és ahogy említettük, a kertészeti kultúrák, az állattenyésztés alapvető volt a családok jövedelmét illetően.
Az ágazatok áttekintésével arra akartuk a figyelmet felhívni, hogy a Homokhátságon található szélsőséges körülmények nagymértékben behatárolják a versenyképes árutermelés lehetőségeit. Ugyanakkor a biztonságos vízellátással elsősorban a kertészeti ágazatok versenyképesek lehetnek. Ez sajnos hiányzik, és itt felvetődik a társadalmi kérdés: mi történik az emberekkel a Homokhátságon?
Társadalmi oldalról szembesülnünk kellett azzal, hogy a homokháti települések és különösen a tanyás területek már nem vonzóak az emberek számára, ezért sokan, ha tehetik, új lakóhelyet választanak. A maradók azonban sajnos egyben lemaradók is. A kitartóbbak még őrzik a hagyomány pislákoló lángját, de életszínvonalukban távolodnak Európától. Szembesülnünk kell azzal, hogy a térség fejlődéséről nem beszélhetünk gazdasági fejlődés nélkül. Ha az emberek nem találják a megélhetésük forrását, akkor útra kelnek, és a fiatalok az iskolákból, egyetemekről már nem jönnek haza. A vidék gazdaságában az agrárvertikum egy nagyon fontos részt képvisel, de emellett legalább olyan fontos, hogy a szolgáltatási szektor fejlődjön. Ez utóbbinak egészen más problémákkal kell szembesülnie egy tanyás térségben, mint települési környezetben. A „Duna-Tisza közi Homokhátság fenntartható fejlesztése” kapcsán készült előzetes megvalósíthatósági tanulmány felmérése szerint a Homokhátság külterületein regisztrált (tanyai) gazdaságok 37 százaléka házkörüli gazdaság. A részmunkaidős kisegítő gazdaságok is 36 százalékos arányt képviselnek. Ezek alapján a szociális mezőgazdasági kategóriába tartozik a Homokhátság külterületi székhelyű üzemeinek 73 százaléka. A főfoglalkozású árutermelő és mezőgazdasági vállalkozások aránya csak 27 százalék. Sarkíthatjuk úgy is a kérdést, hogy a gazdasági tanyák háromnegyede a túlélésért küzd, és csak negyedében van esetleges fejlődési potenciál. Természetesen ennél többen érintettek a mezőgazdaságban, akiknek a lakóhelye a településeken található, de hasonló problémákkal küszködnek.
Megítélésünk szerint a Homokhátság fogyó népessége nem mondhat le az agrárszektorban megszerezhető jövedelemről, az ország nem mondhat le a Homokhátságon megtermelt termékekről, Európa nem engedheti meg, hogy a közepén, két nagy folyó közt félsivatagi terület alakuljon ki, mely fokozatosan elnéptelenedik. Ha ennyien nem engedhetik meg maguknak a helyzet rosszabbodását, miért nem indult el a Homokhátság fejlesztését célzó komplex program? A térségben élők sajnos a választ nem tudják, pedig saját sorsuk javulásáért készek mindent megtenni.