A Ráckevei kistérség településeinek története, nevezetességei
Ráckeve már a rézkor óta lakott település. A honfoglaláskor az egész szigetet Árpád törzse foglalta el. A sziget később az Árpád-házi uralkodók kedvenc vadászterülete lett.
A mai Ráckeve helyén állt Ábrahámtelke település, valamint egy kolostortemplom, amelyet a XII. században építettek, és amelyet először 1212-ben okiratban említenek. A település első virágzása a magyar, szerb vegyes lakosság betelepülésével kezdődött 1440 körül. A szerbek az Al-Duna menti Keve városából menekültek ide a törökök támadása elől. A várost ekkor kezdték el Kis-Kevének nevezni, majd később Rác-keve (rác=szerb) nevet kapta.
A gazdag szerbek 1487-ben építették meg azt a Boldogasszony Templomot, amely ma is Ráckeve egyik építészeti különlegessége. Királyi kiváltságai révén a XV. században, Mátyás király uralkodása alatt fontos központtá vált. A XVI. század első felében a török hódítás az akkor virágzó Ráckevét sem kerülte el. A század második felében azonban fejlődése új lendületet kapott. A reformáció idején, amelyet ezen a területen Szegedi Kis István prédikátor kezdeményezett, a város püspöki székhely lett, majd utódja, Skarica Máté Ráckevét a humanista reformáció kulturális centrumává tette.
A török kiűzésekor, 1684-ben a várost kifosztották, lakossága elmenekült. 1698-ban az egész Csepel-sziget, így Ráckeve is a győztes törökverő Savoyai Jenő birtokává lett.
Az új földesúr Ráckevén építette meg kastélyát, annak a neves J.L. Hildebrandtnak a tervei alapján, aki a bécsi Belvedere Kastélyt is tervezte. Ez a kastély a világi barokk első magyarországi emléke. Az 1702-ben elkezdett építkezést 1722-ben fejezték be. A herceg halálával (1736) a birtok a kastéllyal együtt a koronára szállt.
A XVIII. században német telepesek növelték a város lakosságát. Ezzel Ráckeve három nemzetiségűvé vált: magyarok, szerbek és németek lakták.
A szatmári béke után (1711) a világi földesúri hatalom szűkítette a város jogait, ami vonzerejét erősen csökkentette.
Az 1848-49-es szabadságharcot a lakosság döntő része támogatta. 1848 májusában hatszázan esküdtek fel a nemzetőr zászlóra. 1849 nyarán a ráckevei Ács Károly szervezte meg a Duna vidékén az ellenállást. Ezért először halálra ítélték, de az ítéletet később 6 évi börtönre enyhítették.
A XIX. század második felében járási székhellyé lett Ráckeve életében még egy nagy felemelkedést jelentett a millennium időszaka. A régi fahíd helyett ekkor építették vasból az új, állandó hidat. Az ezeréves évforduló évében határozták el az új városháza építését. A régit lebontva, annak helyén épült meg, szecessziós stílusban. Alkalmi színjátszók és dalárda jelentette a rövid életű városi lapok mellett a helyi kulturális életet.
Az első világháború 133 hősi áldozatot követelt Ráckevétől, az 1919-es rövid ideig tartó román megszállás alatt pedig csaknem teljesen kifosztották a községet.
A szovjet csapatok 1944. november 22-én szállták meg a várost.
A háború utáni időszakban, a hatvanas és hetvenes években a település sokat fejlődött. Számos műemlék helyreállítása és új épületek építése kötődik e korszakhoz.
1975-ben adták át a meleg vizű termálstrandot. Városi rangját 1989-ben nyerte vissza.
Az azóta eltelt időszakban a város vezetése arra törekedett, hogy a viszonylag alvó kisvárosból pezsgő életű, sok kulturális és idegenforgalmi látványossággal gyönyörködtető korszerű kisvárost teremtsen, ahol az itt élők és az ide látogatók egyaránt megtalálják számításaikat. Szép példája ennek az önkormányzati utak és terek felújítása, a Duna-parti sétány burkolattal történő ellátása, a régi Városháza külső felújítása, a Városi Képtár létrehozása, mely felsorolás közel sem teljes, csak egy szelete a több mint egy évtizedes városfejlesztési munkának.
(részletes imertető a csatolt anyagban)
*
Áporka bemutatása
Áporka, ez az ezerötven állandó lakosú község földrajzilag a fővárostól déli irányban, a Duna partján fekszik a Solti síkság és Pesti síkság között. Az üdülőterülete közvetlenül a víz mellett, míg maga a község attól 2-2,5 km-re található.
Az ország vérkeringésébe a kiépített közutakkal kapcsolódik, szűk óra alatt innen a főváros elérhető.
Lakossága stagnáló, gyengén emelkedő tendenciát mutat. A 17,5 km-nyi közigazgatási területen kiépített vezetékes víz, gáz, villany közmű található. A csatornarendszerre kiviteli tervek készültek, kistérségi beruházásban a tisztítómű készül. Népességmegtartó képessége a szűkös munkahelyeket leszámítva, de helyzetét a termelt áru értékesíthetősége szempontjából figyelembe véve jónak mondható.
A népesség megtelepedésének a ragaszkodásnak a fellelhető dokumentációk alapján már az ősidők óta tanúi lehetünk. A vándorló, letelepedésre megfelelő helyet kereső emberek kedvelt helye volt a történelem során a folyók melletti terület. Ez biztosította a létfenntartás feltételeit és az önvédelemre is többféle lehetőséget kínált. A Csepel-szigeten és a Duna partján már a legrégibb időben is éltek emberek. E község területén már a bronzkorban is laktak, ezt bizonyítják a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársai által 1929-ben feltárt bronzkori sírmaradványok.
Ugyancsak a község területén találták meg egy honfoglalás kori lovas katona maradványait, ez 1878-ban egy építkezés alkalmával került felszínre.
A települést kezdetben Bialnak hívták, majd egy Apor nevű vitéz után több módosulással vált Áporkává.
Az első írásos emlék a településről a XIII. századból származik, de az Árpád-házi királyok idejéből származó több oklevél is említi. Az idetelepült lakosság a történelem folyamán, hol eltűnt, hol ismét gyökeret eresztett.
A török hódoltság idején a többi településhez hasonlóan szintén sokat szenvedett.
1626. körül az elterjedt református vallásnak népes tábora volt a településen. A falu feltehe-tően még a törökök elűzése előtt elpusztult nem tudni, hogy az oszmánok, vagy a császáriak dúlták e fel.
Gyér adatok 1697-től számolnak be erről a településről, ahová a megmaradt kevesek visszaszállingóztak.
A Rákóczi szabadságharc alatt ismét elpusztult a község. Az 1707-es d i k a /adózási jegyzék/ alapján megállapíthatjuk, hogy a kecskeméti járásból - ahová Áporka is tartozott - 13 helység hiányzik, közte ez a kis falu is.
Ugyanígy hiányzik a szabadságharc leverése utáni 1715-ös összeírásból is.
1750. körül költöztek be újra a lakosok, akik mind magyar nemzetiségűek voltak. A legrégebbi letelepítési okirat 1692-ből származik, ekkor az új telepesek valamennyien nemesi származásúak voltak.
A Vattay család majorsági birtok részére telepedtek le. Ilyen kirekesztőleg csak nemesek által lakott település a megyében ebben az időben csak két falu volt, Áporka és a szomszédos Majosháza. Erről tanúskodnak a község pecsétjei is.
Az 1775-ös pusztító árvíz elől menekültek a község mai területére, ide építették fel 1784-ben a református templomot. Az 1848-49-es szabadságharc kitöréséig Áporka a Vattay család birtokában volt, hozzátartozó Pusztaszentkirállyal együtt. A szabadságharc bukása után a község hosszú éveken keresztül a majorsági birtokok, ill. a majorsági birtokosok életét élte.
Az I. világháború idején mind emberrel, mind másfajta segítséggel helyt állt a falu.
Ezt mutatják az 1917-ben meghirdetett ruhaneműgyűjtő akció adatai is, a főszolgabíró jelentése alapján 599 db-bal kiemelkedő eredményt értek el. Az igazi áldozat azonban nem ez volt, hanem az a 30 hősi halott akiknek emlékét a templom melletti kertben álló szobor őrzi.
Az őszirózsás forradalom idején itt is megalakították a Nemzeti Tanácsot, a bizonytalan helyzet a rendzavarás elkerülése végett a Nemzet Őrséget. Áporkán a ráckevei főszolgabíró távirati jelentésében 4 fő nemzetőrről tesz jelentést. A Tanácsköztársaságot 1919. március 21-én 14,00 órakor hirdették ki.
Ez a kis község csekély lélekszámával ellentétben minden időben harciasan küzdött vélt igazáért. Megörökítették azt is, hogy amikor a nincstelen emberek végre a földosztás révén hozzájutottak a rég áhított parcellához, annak védelmében transzparensekkel vonultak fel Pesten. Ezeken az a felirat szerepelt, hogy "Földet vissza nem adunk!"
A község lakóiról, körülményeiről részletes leírást 1930-ban vetettek papírra.
A II. világháború megszedve áldozatait átvonult a község felett, s elérkezett a borzalmas idő utolsó napja is. Az átmeneti zavaros időszakok után a nincstelenek kezdeményezésére megalakult az első, majd a második termelőszövetkezet is. Ezek 1970-ben beolvadtak a kiskunlacházi Kiskun Mgtsz-be. Ebben az évben nemcsak gazdaságilag, de közigazgatásilag is elvesztette a község az önállóságát, Lacháza társközségévé vált, s helyben megszűnt minden ügy intézése. Az 1990. szeptember 30-i helyhatósági választásokkal húsz év után ismét független, saját sorsának irányítását kezébe vevő település vált Áporkából.
Forrás: Kis-Duna-menti Vidékfejlesztési Egyesület