Pataky Gergő (1980. június 6.-2009. január 1.)
Gergő a kezdetek, 2007 tavasza óta tagja volt az FVM VKSZI vidékfejlesztési csapatának. Vidéki gyökerei és korábbi uniós tapasztalatai miatt kettőzött lelkesedéssel tervezett, szervezett mindent, amit rábíztak, és amitől a vidéki Magyarország sikeres jövőjét remélte. Néha reggeltől éjszakába nyúló munka során, sok kávé és egy-egy félig szívott cigaretta mellett mélyült el az ismeretség. Nyitottsága és érdeklődése miatt könnyű volt vele a kollegiális viszonyokon túl a szó igazi értelmében vett emberi kapcsolatot kialakítani.
2007 októberében tarcali pincéjükben ő és családja látta vendégül kéttucatnyiunkat, ekkor készültek a képek is. A vacsora és az ételsorhoz illesztett, általa levezényelt saját borkóstoló után ő vezetett körbe a tokaji éjszakában, másnap pedig helyettünk is szedte a szőlőt, miután belátta, hogy az aszúzást állapotunk nem teszi lehetővé, pedig a „próbaszüretet” épp nekünk találta ki... Persze nem neheztelt emiatt, inkább beszállt a főzésbe és tovább fűzte gondolatait a világ nagy dolgairól, és szűkebb otthona, Tokaj-Hegyalja jövőjéről. Mint mindig, ekkor is átszellemülten mesélt a présházzal, a pincével és kis panziójukkal kapcsolatos nem is oly távlati terveiről, hiszen a kétlaki élet, az otthoni teendők és a fővárosi munkahely közötti ingázás sok terhet rakott rá. Akkor még nem sejthettük, milyen súlyosakat…
Tavaly tavasszal eltört benne valami. Az addig vidám, a múltra büszke, a jelenben élő és a jövőbe tekintő srácot összepréselték nagyítón keresztül szemlélt problémái, a mindennapok mindenki számára bosszantó, mégis feldolgozható hozadékai. A falak egyre magasabbra rakódtak benne, önmagába zárt magányában is férfiként küzdött az életét megkeserítő démonokkal, és némi kihagyás után úgy tűnt, hogy ha nehezen is, sikerül kilábalnia a gödörből és visszatérhet barátaihoz, munkájához, régi életéhez.
A biztató jelek ellenére január elején jött a dermesztő hír: mégsem volt tovább türelme a lelki béke keresésére, feladta a harcot és a sors szemébe nézve tette fel a legnagyobb tétet, fiatal életét. Mi pedig csak emészthetjük magunkat: miért nem kért segítséget? Miért nem láttam a szemében, hogy segítséget kér? Miért nem hívott föl? Miért nem hívtam föl? Kérdéseinket üresen visszhangozza a nehéz levegő...
Az Ő hangján halljuk a verset, mellyel megnyugvásra int és az elfogadhatatlan elfogadására kér:
"Ne álljatok zokogva síromnál, nem vagyok ott.
De ott vagyok az ezer szélben, mi fú.
Én vagyok a gyémánt-csillogás a havon.
Én vagyok a napfény az érett gabonán.
Én vagyok a szelíd őszi eső.
Amikor felébreszt a reggeli zsivaj,
Ott vagyok minden hangban Veletek,
A csendesen köröző madár szavában, de én
Vagyok a csillag is, mely rátok süt az éjszakában.
Ne álljatok hát zokogva síromnál, nem vagyok ott.
Nem haltam meg... Nincs is halál."
Búcsúztatója 2009. január 10-én, szombaton, 13:00 órakor a tarcali református templomban lesz. A gyászoló család nevében kérjük az érkezőket, hogy útra bocsátó utolsó üzenetként legfeljebb egy szál virágot hozzanak magukkal.
Az élet mostantól nélküled megy tovább. Hiányozni fogsz, már most hiányzol. Szomorú szívvel búcsúzunk Tőled, a gyertyákat meggyújtjuk és nem fújjuk el.
Nyugodj békében, Gergő.