Tények és tévhitek – avagy mit tudunk, és mit tudunk rosszul a természetről XVI. – Utak mentén, vasúti töltéseken, felhagyott területeken vagy akár a ház falából kinőve is gyakran találkozhatunk vele. Megismerjük sima, szürke kérgéről, óriási, összetett, kellemetlen szagú leveleiről, ami miatt sokan az „ecetfa” névvel illetik.
Valójában az előbb leírt növény a bálványfa (Ailanthus altissima), ami az igazi ecetfához megjelenésében némiképp hasonlít, hiszen mindkét növénynek páratlanul szárnyasan összetett a levele, de az ecetfa szára erősen szőrös, míg a bálványfáé kopasz, virágzata az előbbinek lilás, az utóbbinak fehér. A két növény nem is egy kontinensről származik, az ecetfa Észak-Amerikából, a bálványfa Ázsiából. Az ecetfa egyébként savanykás ízű terméséről kapta a nevét.
A mirigyes bálványfát kezdetben fásítás céljából ültették hazánkban, napjainkra a legveszedelmesebb idegenhonos inváziós növényfajunkká vált. Rendkívül gyorsan szaporodik: egy év leforgása alatt akár 200-300 négyzetméteres területet is elfoglalhat. Négyéves korától termőképes, magjai hosszú éveken keresztül csírázóképesek maradnak. Felnövekedve nem tűr meg maga mellett versenytársakat, gyökerei és lebomló levelei olyan anyagokat termelnek, amelyek gátolják a többi növény fejlődését. Mechanikai módszerekkel szinte lehetetlen kiirtani, erős sarjtelepképző tulajdonsága miatt a csonk körül rövid idő alatt újabb hajtások jelennek meg. Az sem ritka, hogy egy nagyobb facsoportot egyetlen egyed alkot.
Jelentősebb összefüggő állományok esetében a – természetvédelemi területeken speciális, szelektív – vegyszeres kezelés lehet hatékony ellene. Azonban a legsikeresebb védekezés a megelőzés, ezért fontos, hogy felismerjük a fát, mielőbb, nehogy pár év múlva egy bálványfa-erdő közepén találjuk magunkat.
Forrás: Józsa Sára, Herman Ottó Intézet Nonprofit Kft.