Tények és tévhitek – avagy mit tudunk, és mit tudunk rosszul a természetről IX. – Kis szerencsével különös, őskori lényeket idéző állatokra bukkanhatunk időszakos kisvizeinkben. Ilyen élőhelyek a pocsolyák, mélyedések csapadék gyülemlései vagy a belvizes területek.
Ezeknek a vizeknek a sajátossága, hogy csak rövid ideg vannak jelen, ezáltal igen speciális élőlényközösségek képesek kiaknázni potenciális élőhelyként. Mivel a kiszáradás folyamatos veszélye fenyegeti az élőlényeket, ezért az egyedfejlődés és a sikeres szaporodás igazi versenyfutás az idővel. Ehhez a környezethez alkalmazkodott számos rákfaj. Ebben az esetben ne a „klasszikus” folyami rák típusú élőlényekre gondoljunk, inkább egészen apró és bizarr küllemű lényekre. Például az ágascsápú rákokra (Cladocera), amelyeket mindenki csak vízibolha (Daphnia spp.) néven ismer, de említhetjük még a csupasz levéllábú rákokat (Anostraca) és leggyakoribb képviselőjét, a közönséges tócsarákot (Branchipus schaefferi). Kétség kívül mind közül a legfurcsább megjelenéssel a pajzsosrákok bírnak. A pajzsos levéllábú rákok (Notostrca) rendjébe tartozó fajoknál a fej utolsó szelvényéből egy pajzs fejlődik ki, amely a test nagyobb részét beborítja. Hazánkban két faj fordul elő, a tavaszi pajzsosrák (Lepidurus apus) és a nyári pajzsosrák (Triops cancriformis). Méretük 3-7 cm, aminek közel a felét a potroh utolsó szelvényéről eredő faroknyúlványok adják. Fejlődésük csupán egy hónapig tart, ennyi idő alatt ivaréretté válnak. A lerakott peték a pocsolya kiszáradását követően a széllel egészen nagy távolságokra eljuthatnak és akár tíz évig is életképesek maradnak. Ez a túlélési stratégia biztosítja a fajok fennmaradását egymást követő aszályos években.
Beláthatjuk, hogy nem szükséges egzotikus tájakra utazunk érdekes és furcsa állatokért, sokszor a lábunk előtt hevernek. Kis odafigyeléssel és körültekintéssel a természet megannyi csodájával találkozhatunk, csak nyitott szemmel kell járnunk!
Forrás: Danyik Tibor, Herman Ottó Intézet Nonprofit Kft.
